Szent Karácsony első napjának hajnalán felkerekedtünk, hogy megcsodáljuk Malajziát, és "ki tudja mi lesz" alapon három éjszakát eltöltsünk ott. Szállást nem foglaltunk előre, szinte semmit sem készültünk előre, egyetlen egy Malajzia-Indonézia térképet vásároltunk, hogy azért mégse csak úgy menjünk már. A térkép 1:3000000 méretarányú, azaz Szingapúr 10 cm-nyire (300 km) van Kuala Lumpurtól - ami a legtávolabi pont ahová mi eljutottunk ez alkalommal - ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen bármilyen térképet vihettünk volna, mert erről a térképről aztán semmi nem derül ki arról, hogy hová érdemes turistaként elvetődni.

Csekélyke kis reggeli vitatkozás után, folytatva a szent estei összekapást, összepakoltuk a cuccunkat - én egy gatyát meg egy inget, ha eláznék legyen tiszta, Betti pedig mindennapra másik teljes ruházatot, plusz egy pulóver (sose lehet tudni itt a trópusokon mikor van rá szükség, például elromlik a klíma és szétfagyasztja a szobát) meg egy 'szépruhát', ha valami alkalom lesz esetleg. Majd az előző veszekedéstől kissé sértetten elindoltunk. Szingapúrból iszonyatos sokféleképpen el lehet jutni Malajziába, tekintve, hogy az egyetlen "száraz lábbal" megközelíthető szomszéd. Helyijáratos busz (170), semi-távolsági vagy távolsági járattal is. Ez utóbbiakat szingapúri és maláj társaságok is üzemeltetik. A semi-távolsági itt azt jelenti, hogy Szingapúr egyik buszpályaudvaráról indul és JB (Johor Bahru, a határon fekvő 800000 fős maláj város) buszpályaudvarára érkezik. Mivel itt nincsen életben a schengeni határ-egyezmény (illetve azzal ekvivalens valami), így útlevélkontroll és vámvizsgálat okán a határon meg kell szakítani az utazást. Ez úgy néz ki pontosan, hogy leszálsz a buszról a motyóddal együtt és követve a tömeget elcammogsz az első ellenőrzőpontig (ez nyilván iránytól függően a szingapúri vagy a maláj oldal), majd sikeres kontroll esetén lebaktatsz a buszhoz és megvárod, míg ugyanannak a társaságnak jön a következő busza, amelyikkel eddig eljöttél, és ha megvan a jegyed! akkor felszállhatsz. Elvisznek a következő ellenörzőponthoz, ami egy Dunánál szélesebb tengeri csatorna másik felén van kb. 1,5 km-re az előzőtől, ahol megint leszálsz és ugyanazt végigcsinálod amit az előbb. Ezután elkutyagolsz a buszhoz megint, és vársz míg jön. Ez a ceremónia 1,5-2 óra, a táv pedig 20 km, amit közben megteszel, az ára pedig kettő és fél dollár. Megérkezve JB pályaudvarára semmit nem kell tenned, nem kell keresgélned, hogy mi merre van, jegyügynökök hada rohan meg, hogy eladja neked az utolsó helyet. És mindig pont annyi szabad hely van amennyien vagytok és a járat pont oda megy ahova ti. Csodálatos szervezés. Viccen kívül: tényleg ügynökök árulják a jegyet, és amikor megtelik egy busz (azaz amikor az összes ülőhely foglalt lesz! és nem amikor már az ajtót sem lehet becsukni a proletároktól - kedves volán társaságok remélem valaki olvassa!) azonnal indul. Kuala Lumpurba (300 km, kb. mint Nyíregyháza-Szeged) 24! férőhelyes légkondis busz indul. A 24 után a felkiáltó jel azért van mert ez nem azt jelenti, hogy egy "átalakított" mikrobuszokon szardíniák módjára szoronganak az utasok, hanem azt, hogy rendes méretű buszokon, teljesen dönthető plüs, kartámlás, párnázott (egyik oldalon egyes, a másikon kettes, azaz 8*3 darab) üléseken, alva utazik az ember. És mindezért 35 ringitet (=15 S$, azaz 2100 HUF) kell fizetned. Azt mondanom sem kell, hogy a busz sehol nem áll meg, nem vesz fel új utasokat, 110 km/h-val az autópályán 3 óra alatt a fővárosba ér. Nem tudom odahaza mikor vezetik be az ilyen járatokat?!

Tehát miután megérkeztünk Kuala Lumpurba, teljesen kipihenten és frissen, és kellőképpen kicsodálkoztuk magunkat és eleget ámultunk-bámultunk, elindultunk egy szállodát keresni, ahol az első éjszakát töltjük. Az első lehetőség, amibe belefutottunk egy meglehetősen sajátos "szálloda" volt. A recepción - ami az utcára kihelyezett bútorlapból eszkábált kis pult meg egy hokedli volt - nagyon szép képeket láttunk; tágas tiszta szobák hatalmas ágyak... megnéztük az egyiket. Mondanom sem kell, ugye, hogy a képek nem fedték a valóságot. A szobák akkorák, mint a sitten a cellák, és a zuhanyzó is közös; ez azt jelenti, hogy a folyosó végén van egy budi, meg egy tusoló. Aki látta  a Part (Beach) című filmet, az gondoljon vissza, hogy milyenben lakott Di Caprio a film elején Bankokban. Na ez olyasmi stílusú "luxus" volt, csak kevésbé tágas. Továbbáltunk. A recepciós srác javasolta a "testvér" szállodájukat, és a hátsó ajtón kiengedett minket, megmutatva az utat a szállóig. A sikátor, ahová kijutottunk, elég sötét és büdös volt ahhoz, hogy szaporázzuk a léptünket és ne törődjünk a patkányokkal és csótányokkal, amik velünk együtt vonultak. A másik szállás már szimpatikusabb volt, kivettünk egy szobát.

Miután kényelmesen berendezkedtünk, elindultunk felfedezni a környéket. Az utcára kilépve egy hatalmas patkány kilapított teteme vigyorgott felénk, kicsit arrébb a sarkon pedig egy kisebb szeméthalom.

Mint később kiderült egy indiai templom volt, de olyan mocsokban úszott, hogy azt nehéz leírni, főleg azért mert a szagokat még mindig nem tudom átadni. Egyébként a szagos rész hiányát ne bánjátok, mert gyomorforgató volt. Szóval az indiaiaknál is ünnep volt a Karácsony, ezért  volt akkora szemét mindenütt - más vallás más liturgia. (Lehet, hogy Sivának is akkor van a szülinapja, mint Jézusnak? Ez nem lehetetlen, mert Indonéziában - ahová már eljutottunk közben míg a maláj élményeket írogatom - egy muszlim segédmunkástól hallottam, aki egy balii stílusú hindu templom felújításán dolgozott harmadmagával, hogy "egy Isten van. Keresztény, hindu, arab, zsidó, mindegy az isten ugyanaz, csak más a neve." Namost, ebből kiindulva, ha elfogadjuk, hogy egy az Isten, akkor az is logikus lehet, hogy Krisztus is egy, csak őt is mindenhol máshogy hívják. De az sem kizárt, hogy Mária ikreknek adott életet 0. december 24-én (ha azt nem vette észre, hogy teherbe ejtették, akkor ikrei is simán lehettek), és az indiaiak ezért ünnepeltek Karácsonykor.) A lényeg az, hogy a szemét-orgia, amit mi láttunk, 90%-ban kókuszhéjból állt. A kókusz levét egy nagy kádban összegyűjtötték, majd minden hívő férfi rituálisan "megfürdött" és egy pár kókuszhéjat meg elégettek. Közben mormolták, dünnyögték, üvöltötték az Igét, látszólag minden szisztémától mentesen, mindenki ahogyan jól esett neki.A rituálában szigorúan csak a pasik vehettek részt (minden valamire való felekezetben csak a férfi "szólhat" Istenhez, a nők jobb esetben hátrébbról nézhetik, lásd zsidó, arab, hindu; csak a keresztények engedik a fehérnépet az Öreg közvetlen közelébe közelébe - református papnők), de hogy diszkriminációról itt se essék szó, az asszonyok és lányok egy plazmatévén követhették figyelemmel a szertartást a templom halljában. Kicsit még bambultunk meg ámélkodtunk, aztán nyakunkba vettük az éjszakai Kuala Lumpurt, ami mint később kiderült mindenhol szörnyen mocskos.

Egészen a kínai piacig jutottunk el, ami 5-600 méterrel lehetett arrébb, de itt olyan érdekeset láttunk, hogy kicsit leragadtunk. Egy tolószékes fószer, gondolta kitör az egyszerű koldulás kereteiből és nem jajveszékelve rázza magát miközben tartja a markát, hanem megszakítva a több évszázados hagyományokat, üzleti alapokra helyezi a koldulást. Ő úgy döntött, nem bízza az emberek kény-kedvére, hogy adnak-e egy kis alamizsnát, és ha igen mennyit, hanem inkább egy szolgáltatást nyújt, amit "megvásárol" az adakozó járókelő (körülbelül úgy, mint az utcazenész, aki a zenéjével "szórakoztat" és így adakozásra ösztönöz). Ez az ember drótból hajlított különféle dísztárgyakat, de olyan jókat, hogy beszarás. Nagybőgő vonóval állványon, versenybicikli, dobfelszerelés, pillangó, pegazus, egyszarvú unikornis... de megrendelésre, persze drágábban a piaci árnál, bármit elkészített. Végignéztük míg megcsinál egy Honda CBR 900 típusú naked motorkerékpárt, közben morfondíroztunk, hogy vegyünk-e valamit (már erősen megfertőződtünk a szingapúri 'shopping-vírussal'), de győzött a józan ész: ha a malajziai utazás során nem nyomorgatjuk össze a drótcuccot, akkor a Szingapúr-München-Budapest 19 órás repülőút alatt biztosan kilehelné a lelkét. Úgyhogy tovább baktattunk a kínai piac sűrejébe. Itt van minden, mint otthon, csak autentikusabb. És jobban megy az alkudás is. Asszem őstehetség vagyok, vonzom az alacsony árakat, úgy "alkuszok le" egy 96 dolláros adidas(?) cipőt 35-re, hogy ki se nyitom a számat, sőt egyszer olyan profi voltam, hogy rá se néztem se az eladóra, se a portékára, és máris félárnál tartottunk. Szóval végig rohantunk a piacon és a vásárlástól megéhezve beültünk egy kajáldába egy jó kis maláj valamire. Később kiderült, hogy kínai a kajálda, de akkor már mindegy volt. Vacsoráztunk.

Aztán haza indultunk. Út közben még pár patkánnyal találkoztunk, amik szorgalmasan fosztogattak mindent, amit mozdítani bírtak. Az egyikük egy lyukas papucstalpat zsákmányolt. Egészségére! 

Másnap reggel kijelentkeztünk a szállásról és elindultunk, hogy megnézzük a főváros kb. egyetlen nevezetességét, a Petronas-tornyot és a körülötte elterülő hűs-árnyas parkot. Hál' Isten a torony olyan magas, hogy 3-5 km-es sugarú körön belül bárhonnan látható, így elég könnyű turisztikai célpont. Mondjuk, ha az ember rövidlátó, de nagyon, akkor sem kell pánikba esni, hiszen a város legtisztább pontja is a torony és környéke. Szóval ha a kedves bámészkodó legalább a cipője orráig ellát, akkor simán odatalál, csak mindig a legtisztább zóna felé kell mennie. Na persze, ha csak az orráig, illetve a cipő orráig lát a vaksi turista, akkor igazából nem érdemes meglátogatni az ikertornyot, mert az olyan hatalmas, hogy 100-120 méter távolságból érdemes csak szemlélődni különben annyira hátra kell hajtania a fejed, hogy lásd a csúcsát, hogy a nyaki gerincsérv tuti. Ez igazából a fényképezés miatt kellemetlen, hiszen egy 'normál' géppel nem lehet befogni az egészet, panoráma képet kell csinálni, aztán otthon összeilleszteni a darabokat. A tornyok mellett egy hatalmas szépen karbantartott, takaros park van, amiben egy szabadtéri vízesések táplálta gyermekstrand is csodásan elfér. Itt ingyen lehet pancsolni a kánikulában mindenkinek, aki még nem töltötte be a tizenkettedik életévét. Sajnos ezt az előírást szigorúan betartattják az emberrel (nem úgy mint a "Ne szemetelj!"-t), kipróbáltam, kizavartak. A rendről és fegyelemről mókás park-rendőrség gondoskodik, akik egész nap talpig feketében felügyelik a köznép tevékenységét. Nem tudom mennyit keresnek, de nem hiszem, hogy megfizetnék a napi nyolc órányi tűzőnapon-ácsorgást. Ráadásul egy hatalmas medence szélén, amiben több száz gyerkőc önfeledten pancsol. És persze a szüleik is, mert a felügyeletet nekik kell ellátni. A többiek csak sóvárogva ülnek a csekély hűs árnyat nyújtó fák alatt. Azaz ha lett volna gyerekem én is fürödhettem volna, mondván csak a pöttömre vigyázok. De nem volt, és egy olyat sem találtam hirtelen, amelyiknek legalább az egyik keze végén ne lett volna egy felnőtt. Na mindegy, majd legközelebb.

Miután kibámészkodtuk magunkat, azaz már annyira fájt a nyakunk, hogy nem bírtuk tovább, elindultunk autókölcsönzőt keresni. Az előzetes terv ugyanis az volt, hogy bérelünk egy autót, így a szállást és az utazást is megoldjuk egy csapásra, meg sokkal kalandosabb az egész. Már csak azért is, mert Malajziában, mint ahogy Szingapúrban és Indonéziában 'balratarts' van, azaz az út baloldalán kell autózni. Miután a lábunkat térdig lejártuk a hetven fokos fővárosi aszfalton, találtunk egy autókölcsönzőt, aminek - mint az rövidesen kiderült - egyetlen szabad autója siem volt egészen Szilveszterig. Mondjuk annyi haszna azért volt a baktatásunknak, hogy eltelt a napunk és közben jól szórakoztunk, sok mindent láttunk, amik egy szervezett társasutazásból asszem mindenféleképpen kimaradnak. Már délután 4-5 körül lehetett amikor kitaláltuk, hogy az aznapi estét a mesebeli tengerpartjáról nevezetes Port Dicksonban töltjük. Így hát buszraszáltunk és Seremban felé vettük az irányt, ahonnan helyi járattal Port Dicksonba, onnan taxival (malájul teksi) az üdülőövezetbe hajtattunk. Ekkor már sötét éjszaka volt, így szerencsére csak másnap szembesültünk a lehangoló látvánnyal, így az éjszakánk még istenesen telt. A taxi egy hotelhoz vitt minket, ahonnan fénysebességgel távoztunk; olyan lepusztult helyet nehéz elképzelni, de talán Csernobil paneljai hasonlóak lehetnek. A következő két szoba sem nyerte el a tetszésünk, inkább nem részletezem mert megint sírva fakadok, ha arra gondolok mi mindennel kellett volna megosztani a fekhelyet... Aztán, kissé megtörve, egy családi 'panzióban' elfogadtuk a "nagylelkű" ajánlatot, ami egyébként a legnagyobb átverés volt. A szállás egy, a gyermekkorunkat idéző, balatonszárszói pozdorja-bungalló ikertestvére volt. a falak 'folyosó-almazöld' zománcfestékkel lekenve derékmagasságig, ahonnan kéz és talpnyomos fehér diszperzit felfelé beázásnyomokba átváltó mintázattal.  A padlót a lakótelepi panellakásokból jól ismert, itt-ott már felválló linóleum borította. Ízléses kék mediterrán-csempe-utánzat mintájával remekül passzolt az almazöld falakhoz, pihentető látványt nyújtva a megfáradt túristának. Még a vezetékek is a falon kívül futottak és azzal a vastag műanyag bigyóval voltak rögzítve, mint hajdanán az ifjúsági táborokban. Igaz az emeletes vaságyak hiányoztak, csak egy egyszemélyes vashálós-aljú ágy volt a szobában és az sem volt még igazán "szétaludva". Viszont a figyelmes kiegészítők kellemes trópusi hangulatot kölcsönöztek a szobának. A totális egyezést csak a klíma hiúsította meg, de a hangulat teljesen ugyanaz volt, mivel a légkondi nem működött. Szóval ezt a pazar szobát 100 ringitért megkaptuk, ami önmagában nem nagylelkű. A tulaj egy maláj, azaz muszlim család volt, akik csak és kizárólag muszlimoknak adják ki, de velünk kivételt tettek. Ez volt a nagylelkűség, igaz dupla árat fizettünk érte. Betti egy kicsit zokon vette, hogy átbasztak minket, de én kitaláltam hogyan vágjunk vissza. Gondoltam rajzolok egy szép Dávid-csillagot a falra és aláírom, hogy Éljen Izrael, de nem tudok héberül. Meg Betti nagyon tiltakozott is így, végülis elmaradt a bosszú.

Másnap reggel villámgyorsan elhagytuk a szállást, de hamar ráébredtünk, hogy kint se jobb. Azt a pusztulatot, ami ott volt nehéz leírni. Szerencsére sok képet csináltunk, így meg tudjuk mutatni. (Gondolom sokan érzik úgy, hogy nagyon negatív ez a beszámoló, de ha az ember nyaralni készül nem ilyenre vágyik, és nehezen emészti meg.)

(Az első képen látható szálloda? vagy társasház? legalább három építész közös alkotása, akik a tervezésben a kompromisszumot vertikálisan valósították meg. De az is lehet, hogy az építő brigádok váltották egymást, és mindegyik csapat azt építette, amit általában szokott. A második és harmadik kép pedig egy luxuskutyaól klímával; nem mentünk be, de bekukucskáltunk és belül minden  csupa márvány meg arany...)

Minekutána a 'városnézés' nem szabadította fel szervezetünkben az áhított mennyiségű boldogsághormont, kitaláltuk, hogy lemegyünk a tengerhez fürdeni egy kicsit, az majd helyrebillenti a hormonális egyensúlyunkat. A part sem hozta meg az eufórikus örömöt, amit úgy vártunk (és amit a prospektusok állítottak). Ennyiből asszem mégiscsak jobb lehet a szervezett út. Legalább van kinél reklamálni, ha nem tetszik valami. Mi csak egymással üvölthettünk volna, de azon még az elinduláskor túlestünk. Bár mosolyogni való érdekesség azért itt is akadt...

Az egésznapi városnézés-strandolástól alaposan megéheztünk, hát valami helyi specialitás után néztünk. Nem sok időbe tellett és ráakadtunk az északi félteke legfinomabb Roti Jonh-ját készítő utcai árúsra, ami bót (falusi bevásárlóközpont három betű és nem ABC) is egyben. A Roti John amúgy valamilyen indiai kaja, gondoltuk mi, hiszen a Roti Prata egy 'hajtogatott lángos' vaslapon kisütve, hozzá csirke curry és birka pöri szaftját kínálják. Ez nagyon finom, a kedvenc reggelim. A Roti John viszont sima hot-dog, de igen-igen rosszféle ám, nagyon sok majonézzel és csilis ketchuppal. Viszont vettünk egy zacskó sült banánt is, ami kifejezetten finom volt.

Dél körül járhatott, mikor elindultunk Melakka felé. Vissza Port Dicksonba, onnan Serembanba, majd onnan délre, Melakkába. Ezzel az alig 80 km-es úttal elment az egész délutánunk. Serebanban volt egy szűk óránk, hát elindultunk 'világlátni'. Sajátos városkép élménnyel gazdagodtunk. (A legnagyobb fejtörést az utolsó képen látható járdán keresztbe elhelyezett lépcső okozta. Igazi talány.)

Megérkeztünk Melakkába, aminek történelmi belvárosa 2007 nyara óta a Világörökség része. A busz pályaudvaron akartunk fogni egy taxit, hogy a belvárosba vigyen, de olyan pofátlanul magas árat kértek, hogy inkább kihagytuk. Igazi hiéna taxisok voltak; egyet megkérdeztünk mennyi a tarifa, aztán mikor másikhoz mentünk leadták a drótot a kis szemetek. Húsz ringit lett volna (15-ért vitt ki a taxis Port D-ból a tengerpartra éjszaka, ami 8 km, csak összehasonlításképpen), úgyhogy inkább helyi járattal 1 ringitért bedöcögtünk a belvárosba. Aki utazott már Erdélyben igazi román busszal, az nagyjából el tudja képzelni ezt is. A busz hátuljában széttépve az ülések, csikkekkel tele minden (meg persze egyéb fajta szeméttel is), kiégetve a még ép huzat... és négy kis tizenkétév-forma tökös éppen nagyban cigizett. Betti végigköhögte az egészet a kapadohány bűzétől, én csak büszkeségből nem tettem. Megérkeztünk egyszercsak valahová, ahol már 'világörökség-forma' házak sorakoztak, leugrottunk a buszról, amint lassított egy kicsit. Megállók ugyanis nem voltak, szóltál és megált; de ez bennünk csak később tudatosult. Szép a belváros, de nem igazán tudtuk megnézni, hiszen szállást kellett keresni; okosan ezt előre nem intéztük el. Öttől kilencig bolyongtunk szobát keresve. Minden televolt, sehol egy luk, ahová behúzódhattunk volna. Átgondoltuk a helyzetet: 1. a szabad ég alatt éjszakázunk 2. hazamegyünk a tervezett előtt egy nappal, persze már csak taxival, ami nem olcsó, tekintve hogy 220 km a távolság. Aztán végül találtunk egy ***hotelt, aminek a 21. emeletén volt az utolsó szabad szoba. Hát kivettük. (Lehet, hogy ennyiért a taxis még vacsorát is adott volna.) Nagyon szép kis szoba volt. Megfürödtünk és elindultunk az éjszakába. Találtunk egy nagyon hangulatos kis kocsmát, ahol élőzene is volt. Csupa jó számot adtak elő, köztük egy Zorán-dalt is, persze ének nélkül. Beültünk sörözni minden mindegy alapon, hiszen a szobáért már úgyis többet fizettünk mint terveztük. Kicsit még sétáltunk az éjszakában aztán éjfél körül visszamentünk a hotelbe.

Másnap reggel kitaxiztunk a buszhoz és visszajöttünk Szingapúrba.

Egy utolsó élménnyel még gazdagodtunk útközben a busz állomásra. A taxissal szóbaelegyedtünk, illetve ő velünk, és kiderült, hogy Melakkában van Tesco, ami mellett később el is mentünk. A taxis szerint a legjobb és legolcsóbb a világon, Isten ajándéka, pár hónapja nyílt. (Majd rájönnek ők is.) Azt is mesélte a fószer, hogy a nyitás napján pár óra alatt minden elfogyott, úgyhogy két napig nyiva volt ugyan de üresen. Ez az igazi teszkó-láz! Hajrá TESCO!!!

vissza a Kedvcsinálóhoz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.