Remélem, nem zabáltátok tele magatokat levessel és maradt még hely a másodikoknak is. Pontosan nem is tudom, mit és hogyan mutassak be, annyi alternatíva ajánlkozik - legalább nyolc nemzet fiai hordanak itt össze mindenféle ehető és kevésbé ehető motyót konyhaművészet címszó alatt. Ebből a kínaiak vagy az indiaiak egyetlen tartományának főzőcskézési szokásai önmagukban is elegendőek lennének egy teljes szakácskönyv-sorozat megalkotásához.

Azt hiszem, a legcélravezetőbb az lenne, ha földrajzi hovatartozásuk alapján csoportosítanám az ételeket a „köret” adta két főosztályon belül, nevezetesen rizzsel (és rizsfélékkel) valamint tésztákkal fogyasztandó főételek. (A földrajzi szortírozás mellett szól az a tény is, hogy legalább így valami hasznát veszem azoknak, a továbbra is haszontalannak tartott dolgoknak, amiket egyetemi pályafutásom első pár évében ilyen- vagy olyan-földrajz fedőnév alatt oktattak.) Mindenekelőtt, úgy gondolom, legokosabb tisztázni, hogy Szingapúr a különböző távol-keleti konyhaművészetek gyűjtőcentruma. Ami azt is jelenti, hogy igazán szingapúri étel nem létezik, csak szingapúriasodott étel. Azaz vannak olyan fogások, amik elkészítési módja miatt az étel már Szingapúr nevével forrott egybe, de ettől az eredetét tekintve az még thai, koreai vagy, teszem azt, indiai. Szingapúr étel-logisztikai szerepe egyrészt előnyös, ha arra gondolunk, hogy egy városban elérhető Délkelet-Ázsia szint minden íze, másrészt nyilván egy autentikus környezetben elfogyasztott helyi étel (például egy jellegzetes thai curry egy gyönyörű fehérhomokos trópusi szigeten) sokkal tartósabb és nagyobb élményt jelent. És az étel is közelebb áll az eredeti gasztronómiájához, mint az a „remake”, amit Szingapúrban ehetünk. Persze egy, egyébként méregdrága étteremben remekül elkészített fogásokkal jutalmazhatjuk magunkat, ha nem sajnálunk kiperkálni érte egy kisebb vagyont. Mivel mi sajnálunk, ezért itt most csakis a food court-okban (szó szerinti fordításban étel udvar, de hívjuk mondjuk menzának; erről bővebben lásd a Hol és hogyan… című fejezetet) kapható „menza” kajákról esik szó. Amik nyilván nem a kulináris élmények netovábbját jelentik, de egy magamfajta európai „kibicnek” teljesen megfelelnek. Persze mióta ettem thai kaját Thaiföldön is, azóta tudom, mit nem kapok meg itt.

No, akkor az imént lefektetett alapszabályok értelmében kezdődjék a részletes szemle. Mondjuk a szomszédos államokkal kezdve, majd egyre messzebb merészkedve a szélrózsa minden irányába.

Indonéz konyha. Nem tudom, hogy milyen lehet az igazi indonéz konyha, de a szingapúri indonéz nem különösebben érdekes. Semmi extra nincs benne eltekintve egy-két igazán ízletes szósztól, amivel, az egyébként teljesen kommersz sült csirke-rizs párosítást dobják fel. Egyik ilyen nagyon finom szósz, aminek a nevét sajnos nem tudom, egészen sötét színű, szinte fekete, kissé karamellás-édeskés ízű. Általában jó sokat adnak belőle. A másik, és ennek tudom a nevét: satay, földimogyoróból és csicseriborsóból készülő enyhén csípős és édeskés szósz. Ezt a szószt általában saslikszerű húsokhoz adják kis tányérkákban, ezt az ételt hívják igazából satay-nak vagy sate-nak. Egy pálcikán csak egy-két falat hús van, de mivel marha, birka, és csirke ízekben is elérhető, így egy étkezés alkalmával akár mind a négy félét is kipróbálhatjuk, hiszen legalább 6-10 darabot kell és célszerű is venni, ha jól akarunk lakni. Ez a mogyorós szósz Betti egyik kedvence.

Az indonéz konyhában szerintem a legnagyszerűbb dolog, hogy irgalmatlanul nagy adagokat adnak. Csirkéből általában egy negyedet, azaz egész combot farháttal, vagy egy fél mellet szárnnyal, a szerencséseknek nyakkal adnak, ehhez jön még a mintegy 25 dkg-nyi főtt rizs, egy szelet rántotta vagy tükörtojás, plusz pár szelet uborka és paradicsom, no meg a szósz. Ez akkora adag, hogy egy jól megtermett férfinak is a becsületére válik, ha maradéktalanul eltakarítja. Sokszor büszke is vagyok magamra.

 Ez a csibe első látásra bátran lehetne Tesco termék is, semmi indonéz nincs benne.

A másik igen szembeötlő dolog, ami az indonéz konyha jellegzetessége, a chili kifejezetten központi szerepe mellett, a mértékletes fűszerhasználat. Nem úgy, mint például a kínai eleségeknél. Az indonézek ismernek átmeneteket, köztes lehetőségeket, míg a fentebb állított ellenpélda csak a ’van’ és a ’nincs’ állapotot ismeri, preferálja, legyen szó chiliről, gyömbérről, hagymáról… (Ez sajnos nem jellemző az adagokra, mármint az, hogy mértéktelenül sokat adnának. Érdekes, abban ismernek mértékletességet.) Az indonéz chili-imádat egyik legbrutálisabb manifesztálódása a bundás vagy rántott chili, ami, állítólag, közkedvelt csemege, olyan ropogtatnivaló, mint az amerikaiaknak (és most már mindenkinek) a chips vagy a pop-corn, vagy mint nálunk a ropi. Mostanság jelent meg a Burger King kínálatában is, mint új nyalánkság a rántott hagymakarika mellett, ami errefelé nem fogy úgy, mint Európában. Mi eddig nem mertük kipróbálni semmilyen formáját sem, de egy nap, öngyilkos hangulatban...

Tradicionálisan a rizst bambusznádban főzik: beáztatott rizzsel teletömik a bambusz üreges belsejét majd lezárják. Mire a külseje minden oldalról megbarnul-feketedik, addigra a rizs is megfő benne.

Mint tudjuk Indonézia öt nagy (Szumátra, Java, Borneó, Celebesz, Új-Guinea nyugati fele), sok-sok kis (például Bali vagy Lombok), és számolatlan (apálykor megszámolhatatlan) még kisebb szigetből áll, így az is nyilvánvaló, hogy egységes indonéz gasztronómia nem létezhet; például egy bali-i módra elkészített tengeri herkentyű leves biztos nem hasonlít a belső borneói hottentotta törzs nemzeti eledelére, a bográcsos patkánycsülök-pörköltre. (Hmm, de finom lehet egy zsenge cserebogárpajor körettel, megszórva szárított vérhas-vírussal.) Ez a remek indonéz ételsor természetesen csak az én fantáziám koholmánya, bár egy utazó blogjában olvastam celebeszi (asszem) kutyafüstölő szokásról, ami konyhaművészetük büszkesége. Általánosságba nem nagyon lehet azt mondani, hogy az indonéz konyha ilyen vagy olyan lenne, a legmarkánsabb jellegzetessége, ha mégis pár szóban be kell mutatni a sokszínűség és a néha meghökkentő íz-kombinációk. Az egyébként is sokféle „belső” náció főzési kultúráját az indiai, sőt az európai, főleg holland, hatások is színesítik, tovább gazdagítják.

Terülj-terülj asztalkám indonéz stílusban.

Ha valakit jobban érdekel az indonéz konyha annál, mint amit én itt nagyon szubjektív módon összeirkálok az egyébként is szingapúri food court-indonéz konyháról, illetve szeretne elmélyülni az indonéz gasztronómia rejtelmeibe, esetleg valódi ételekről is szívesen olvasgatna, ne adj’ Isten szemináriumi dolgozathoz gyűjt anyagot és számít a hitelesség is, annak itt van egy-két-három-négy-öt link arról, hogy mit lehet enni Indonéziában. (Most, hogy már megnéztem a linkeket tudom, legalább annyira híres séfek és indonéz-konyha-kutatók írták, mint jómagam. Például Bence Vera - Indonéz Konyha című remekében (anélkül, hogy szándékosan megsérteném a szerzőt) kissé leegyszerűsített, homályos recepteket közöl, például Parázson sült hal jávai módra (ami egyébként tényleg egy híres fogás) úgy indul, hogy „1-2 kisebb lapos hal”. Például szilvaorrú keszeg, vagy laposra kiklopfolt, fagyasztott hekk filé is megteszi? Vagy itt a Sült padlizsán receptje:

„Sült padlizsán

Hozzávalók:

2 padlizsán,
só,
bors,
6 evőkanál olaj vagy vaj,
apróra vágott petrezselyem.

Először begyújtjuk a sütőt, és forróra állítjuk. A padlizsánokat meghámozzuk, 2-3 cm-es kockákra vágjuk, tepsibe rakjuk, megsózzuk, borsozzuk, majd olajjal vagy olvasztott vajjal megkenjük, és 30 percig sütjük. Tálaláskor petrezselymet szórunk rá. Rizzsel tálaljuk.”

Nekem ez nem tűnik kifejezetten indonéznek, de egy olasz étterembe el tudnám képzelni, persze csakis első, hideg préselésű olivaolajjal a vaj helyett és inkább grillezve. Ha becsukom a szemem látom, ahogy a celebeszi esőerdő madárjós-törzsfőnöke rituálisan „begyújtja és forróra állítja” a törzsi Miele H 5981 BP típusú beépíthető rozsdamentes-acél sütőt: beprogramozza 15 perc előmelegítés (míg az asszonyok megpucolják a padlizsánokat) – majd 30 perc 275 °C hőmérsékleten felső grill - alsó normál sütési módra, (TwinPower forró levegő ventilátor használatával, nehogy szenes legyen a teteje), közben dobpergéssel kísérve szertartásosan körbetáncolja. Pont úgy, ahogy ez a férfi vagy a másik néni is csinálja.)

Maláj ételek. A maláj ételek nem csak földrajzilag, de íz világukban és fűszer használatukban is az indiai és a kínai ételek közötti átmenetet jelentik. Hasonlóan kevert konyháról beszélhetünk, mint Indonézia esetében, sőt egyesek kifejezetten maláj ételekről nem is beszélnek. Egyes források a satay-t eredeti maláj ételnek tartják. Meglehet. Annyi biztos, hogy egy-egy fogás elkészítéséhez sokféle fűszert használnak, akárcsak az indiaiak, de közel sem olyan mértékben, ellenben a kínai konyhával. A maláj konyha változatosan és mértékkel fűszerez, ettől az ételek kellemes íz harmóniája élvezhető, nem nyomja el egy fűszer az összes többit, illetve a hús vagy zöldség saját ízét. Persze kivételek itt is akadnak. Bőven. Chili, koriander, bors, gyömbér, sáfrány, kurkuma, ánizs, citromfű (lemon grass), és Isten tudja, még mi minden tartozik az általánosan és előszeretettel használt fűszerek közé. Köretként rizs dukál, aminek szintén számtalan változata létezik: ünnepre, ebédhez, vacsorára, sárga, ragadós, fényes, ragadós-sárga, fényes-sárga, ünnepi-sárga, barna, fekete… Jellemzőek a nagyon elütő és meghökkentő íz társítások, mint például Betti egyik kedvenc zöldség-savanyúság féléje, ami savanyított ecetes-chilis-édes görögdinnye, répa, és ananász szeletek laza halmaza. A maláj húsételek általában inkább édeskések, mintsem sósak, ahogy azt az otthoni rántott hústól várnánk. Azaz ha sós is maga a hús, biztosan valamilyen édes szóssza vagy mártással öntik nyakon, ami lehet mézes, paradicsomos (legalább is piros), vagy kókuszos. Egyik nagyon kedves maláj ételem a rendang, azaz „pörkölt maláj módra”. Borjú lábszár sűrű szafttal és számunkra meglepő fűszerekkel, mint fahéj, koriander, ánizs, citromfű. Nagyon finom, nem túl édes, és kifejezetten nem a megszokott pörkölt ízt nyújtja. Elsőre sem megdöbbenve, hanem inkább csodálkozva konstatálja a fogyasztó, hogy valami csalafintaság van ezzel a „pörkölttel”, aztán észrevesz árulkodó jeleket, mint például egy 12 cm hosszú fahéjrúd, vagy egy csillag-ánizs, és akkor már biztos benne, hogy nem pörköltet eszik.

Van egy tipikusan maláj (mások szerint indonéz – a tudomány mai fokán egyértelműen még nem eldönthető az étel nemzeti hovatartozása), ami, ha csak a hozzávalókat látja az ember felsorolva, meglehetősen bizarrul hangzik. Ez a laksa. Lássuk hát mik is azok az össze nem illő öszetevők- legalább is európai, még inkább magyar szemmel vizslatva a dolgokat-, amik ezt, az egyébként remek levest alkotják. Tészta. Lehet sárga hosszúmetélt, spagetti, rizstészta, vagy ilyen, vagy olyan. Eddig nem is durva, mi? Lehetne mákos vagy grízes tészta is. Shrimp (vagy prawn). Azaz garnélarák, ami megfőve gyönyörű pirosas-rózsaszín. Sült tofu. Most már határozottan nem grízes tészta! Főtt-sült bőrös sertéshús. Itt már egy kicsit azért gyanús, hogy a karácsonyi disznótor-maradékot is felhasználták, főleg az étek feltehetően iszlám származását tekintve szerfelett gyanús, de ez a „disznózás” lehet, hogy csak a kínai változat újítása. Főtt tojás. Ezen a ponton megint eltöprenghetünk egy kissé, hogy hogyan kerül a húsvéti nyuszi ajándéka, amit a locsolók sem vittek már el, bele a kondérba. (Még jó, hogy nem a csokinyúl maradt meg.) És néha paradicsom cikkek is ízesítik. Ezeknek ugyan látszólag semmilyen ünnepi jelentéstartalmuk sincs, bár, ha számításba vesszük, hogy spanyol konkvisztádorok is kalandoztak erre felé, akiknél manapság a paradicsom-ünnep (La Tomatina-középső hasáb 4. blokk) komoly nemzeti örömködésre ad okot, akkor a maláj (vagy indonéz) származás erősen megkérdőjelezhető. És ez az egész, ünnepeken átívelő levesbetét-kavalkád egy kellemesen csípős és édeskés chilis-kókusztejes lében fürdik, aminek a színe remekül illik a főtt rák barbie-rózsaszínjéhez, művészeti alkotásnak sem utolsó, szemet gyönyörködtető látvány. Most már sokkal inkább internacionálisnak tűnik ez az egész ügy. És az íze…hmmm, az egyszerűen nem is evilági. Szóval már inkább intergalaktikus; nem is értem, hogyan gondolják a malájok (vagy az indonézek), hogy ők találták ki. Hát ezek mindenkit hülyének néznek?! Azt hiszem, hogy bárki, aki evett már - de az is elég, ha látott- levest, az tudja, hogy a fentebb bemutatott maláj (vagy indonéz, vagy akárhonnan való) étel tulajdonképpen egy gazdagon elkészített leves. Sőt, aki ennek a bejegyzéssorozatnak az első részét is olvasta, az még azt is sejtheti, hogy rossz helyen említem itt a második fogások között, mert ennek a levesek között volna az őt megillető helye. Igen. Ennek az az oka, amiért most elnézést is kérek minden kedves olvasótól (főleg azoktól, akik e spotok alapján tervezik egy egyetemi kurzusra esszéjüket megírni és ennek okán teljeskörű tájékoztatást várnak), hogy ez ideig e sorok szerzője még nem merte kipróbálni a laska-t, annak fura külleme miatt. De ezt az ostoba hiányosságot ma pótolta, így saját tapasztalatai alapján is alá tudja támasztani az alábbi komment igazát, amit egy kedves kis(s) barátja csupán jó szándékból, mintsem kérdőre vonóan eszközölt, emelve ezzel a blog (egyébként is meglehetősen magas, már-már kiemelkedő) színvonalát: „Dani, mi történt a Laksa-val? Szegény kegyvesztett lett? A szingapúri verzió, csakúgy, mint a Penang vagy az Ipoh, nagyon finom. :) Tökéletesen beleillik az 50%-os leves kategóriába, tésztabetétjével, főtt tojásával, rákjaival, sült tofujával, illetve egyéb - számomra még azonosíthatatlan - szárazanyag tartalmával, meg csípős, sok-sok kókusztejjel dúsított krémes levével.” Ezúton is köszönöm neki a remek hangulatban elköltött ebédeket, amik alkalmával gasztronómiai ismereteim is szépen gyarapodtak, így végső soron ő is hozzájárult ezen a bejegyzések nyálcsorgató mivoltához. Mindannyiunk legnagyobb örömére.

A maláj konyha (és az indonéz is) előszeretettel használja a banánlevelet, mint természetes anyagot párolni vagy sütni benne. Ezenkívül igen gyakran egy banánlevélen tálalják az étkeket, ami autentikus, praktikus, hiszen nem kell mosogatni, és még környezetbarát is, hiszen a megspórolt mosogatással rengeteg megspórolt víz is jár. De sajnos ez sem tökéletes megoldás, ugyanis a pálmalevél fokozottan fogy, minél többen és minél többet esznek ilyen maláj kajákat. Erre furmányos megoldást találtak a környezetükkel kicsit is törődő, de még inkább profitorentált vállalkozók a banánlevél-mintás zöld tányér feltalálásával. Menzákon ilyen "banánlevélből" fogyaszthatjuk a remek kulináris emlékeket nyújtó ételeket.

A maláj konyha, legalább is a „menzai”, a tálalás módjában hasonlít a kínai mixed vagy economy rice-ra (vegyes vagy gazdaságos rizs – rizs választható sült, főtt húsokkal, zöldségekkel). Az alap egy adag rizs, amihez választhatunk valamilyen húst vagy zöldséget, vagy tojást, vagy bármit és akárhány adagot. Az árak fixek, azaz nem a hús vagy zöldség minősége, hanem a mennyisége a meghatározó. Választható feltétek például az imént említett fahéjas marha „pörkölt”, csirke curry (ayam curry), birka „pöri” (mutton rendang), sült csirke (több féle), sült hal (több féle), tengeri cumók. Számtalan zöldség: méteres zöldbab chilivel, főtt földimogyoró, valamilyen zöld növény-szár tofuval (én mocsári zsurlónak hívom, mert teljesen úgy néz ki a növény), vegyes párolt (karfiol, brokkoli, fafülgomba, répa), valami tojásos helyi zöldség, ami keserű, mint az epe, párolt spenót szójaszósszal, zellerszár ez-azzal… És általában tükör-, főtt tojás, és rántotta is. Az már az fogyasztani vágyó fantáziájára és ízlésére van bízva, hogy mit válogat össze magának és mennyit. Tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy két hús és két zöldség bőven-bőven elég ebédre vagy vacsorára. Szerintem az ideális adag az egy hús, mondjuk ayam curry (ami egy nagy alsó-csirkecomb), és két zöldség (vegetable [vedzsetöbl], errefelé csak vegi [vedzsi] becenévre hallgat), esetleg egy főtt tojás tartalékba, ha nagyon éhesek vagyunk. A felsorolt „feltéteken” kívül még van egy pár olyan, aminek semmi ismerős jellege sincsen, azaz semmi, eddigi életem során elfogyasztott bárminemű ételre nem hasonlít. Ezeket sem megnevezni, sem körbeírni nem tudom. Sajnos. Kicsit szégyellem is magam emiatt, de képtelen vagyok megjegyezni az ételek helyi neveit, egyrészt mert nem nagyon kell megmondani, hogy mit akarsz enni, elég rámutatni, másrészt viszont nem is nagyon érdekel. (Ha valahol nem előre elkészített kaja van, hanem frissen sütik, akkor ott elvileg rendelni kell az ételt. Itt nincs menü, hanem a kioszk oldalára vannak kiragasztgatva az ételek képei névvel és számmal, innen elvileg meg lehetne tanulni, de legtöbbször a számot kérdezik, mert úgy egyszerűbb.) Bettivel egymás közös csak magyar nevekkel illetjük őket, mint például „fahéjpörkölt”, vagy „mocsári zsurló”.

Ha jól sejtem az ilyen típusú (rizs plusz többiek) ebédeket itt Szingapúrban nasi lemak-nak hívják; a nasi rész jelöli a rizst, míg a lemak szükségszerűen a többieket, de ennek a jelentését szintén nem tudom. Ez nem teljesen helyénvaló, hiszen a nasi lemak eredetileg reggeli lenne, mégpedig banánlevélbe bugyolált kókusztejben főtt rizs egy kis hallal és tojással meg chili-szósszal.

Felkutattam ehhez a témához is egy-két linket, hogy mások véleménye is elérhető legyen a pontosabb és esetleg hitelesebb információk miatt. Sosem lehet tudni kinek, mikor lesz rá szüksége például egy egyetemi házi-dolgozat elkészítéséhez vagy akármihez arról, hogy mit érdemes enni Malajziában.

Thai kulináris élményeim. Előre bocsájtanám, hogy ebben a fejezetben kettős tárgyalással veszem górcső alá az elfogyasztott étkeket. Úgy is, mint szingapúri thai ételek, azaz itteni thai kifőzdékben (ahol legtöbbször ugyanúgy kínai szakácsok dolgoznak, mint a koreai, vagy japán standokon) készült ételek, illetve helyi, azaz thai thai kaják. Ez utóbbiak minden esetben finomabbak, frissebbek és gazdagabban elkészítettek voltak, plusz a környezet, ahol ezeket fogyasztottam, összehasonlíthatatlanuk felemelőbb volt, mint egy szingapúri food court. A thai ételek, mint ahogy a többi környékbeli náció konyharemekei is, chiliben bővelkednek. Legalábbis amelyik étel recept szerint tartalmaz chilit, abban nem kell nagyítóval keresgélni, hogy kis piros paprikaszeletekre bukkanjunk. Illetve a rizs az a kozmopolita köret, ami szintén nem hiányozhat egyetlen étkezésből sem. (Én már a reggeli corn flakes- hez vagy nutellás pirítóshoz is eszek egy kis rizst. Biztos, ami biztos.) Itt Szingapúrban csak thai alapételek érhetők el anélkül, hogy drága thai étterembe mennénk. Ilyenek például a bazsalikomos csirke, a stir fry (keverve sütött) fokhagymás-borsos (csirke)hús, zöld/piros/sárga curry, Tom Yam (vagy Yum) leves, amiről már meséltem, de az a fajta nem is hasonlít az eredetire, már csak a recept alapján sem, citromfüves marha, édes-savanyú hús, ami nem is feltétlenül thai... A thai konyha igen-igen erősen fűszerez, mégsem annyira, már-már taszítóan, mint az indiai. A fűszerek összhatása sokkal inkább harmonizál és egy kellemesen lágy ízt kölcsönöz az ételnek. Ez sokkal inkább igaz azokra az ételekre, melyek kókusztejjel készülnek és kevésbé csípősek; ezek igazán selymesen krémes ételköltemények. A thai konyha előszeretettel használja az édes(kés) (általában pálmacukor), csípős, és pikánsan savanykás (citrom, lime, citromfű, és tamarind) ízek mindenféle kombinációját. Ez lehet ismétléses is, azaz például csípős, csípős, csípős – az első kettő az étel bevitelekor, míg a harmadik annak távozásakor okoz maradandó emlékeket a nyálkahártyán. Kedvenc fűszerek még a fokhagyma, kaffir lime levél – egy fantsztikusan aromás, olajos hozzávaló, ami apró szeletekre vágva forró olajban kisütve remek csemege, gyömbér, illetve annak egy változata a galanga, citromfű, halszósz… A thai konyha híres a meghökkentő alapanyagok használatáról, mint kis, tojáshéjától megfosztott madárfióka (elvileg veréb), mókus,  mindenféle csúszó-mászó és rovar, főleg snack-ként olajban hirtelen kisütve. Ezt volt szerencsém kipróbálni még otthon, Szegeden. Hogy hogyan jutottam ilyen csemegéhez? Egy ismerősöm bátyja hozott haza a családnak ajándékba egy keveset, de mivel nem akaródzott fogyni belőle, így elhozta a kocsmába, ahol akkoriban elő-előfordultam. Ittas egyetemisták bármire képesek alapon egy szöcske combot elmajszoltam, bőséges mennyiségű sörrel kísérve, de a csótány vagy a mittomém-mi-pajor már nem volt ínyemre való. A szöcske comb teljesen száraz, ropogós chips volt, míg a kövérebb lárvák közepe szaftos maradt, mint egy médium beef steak, az elmondások alapján. Ezektől a csemegéktől thaiföldi utunk alatt eltekintettünk, nekem elég volt felidéznem ez irányú eltévelyedésem.

Előétel: kabóca chips. Minden ínyencnek és/vagy mazohistának.

Ha egy thai ételre azt mondja a szakács vagy a pincér, hogy csípős, akkor készüljünk a legrosszabbra, a legerősebb, legcsípősebb ételre, amit csak el tudunk képzelni. A kevésbé kifejlett képzeletvilággal bírók, akik keveset álmodoznak, inkább ne rendeljék meg az adott ételt, előbb próbálják ki azt a szomszéd tányérjából lopva egy falatot. Ha az ígéret szerint nem csípős az étel, akkor se legyünk óvatlanok. Egy nagy pohár víz mindig legyen a kezünk ügyében.

Készül a curryalap. Piros és zöld.

Bazsalikom-leveles csirke. Fokhagymával, bazsalikommal, chilivel, szója- és halszósszal készült stir-fry húsétel. Rizzsel tálalva. Laktató, finom, hip-hop elkészíthető, akár odahaza is.

Félig megevett bazsalikomos csirke, és sértetlem bazsalikomos rák.

Zöld/piros/sárga curry. A thai curry nem sokban hasonlít az indiai curry-hoz, és szintén nem sok köze van ahhoz a fűszerkeverékhez, amit mi otthon curry por néven emlegetünk. A thai alap-curry elkészítése roppant idő- és tapasztalat-igényes, de szerencsére lehet kapni curry-krémet, amivel a neheze kiküszöbölhető. Onnan már csak pár egyszerű lépés egy jó curry összerántása hússal vagy rákkal, kókusztejjel vagy anélkül.

Cashew nut (kesudió) (csirke)hús. Ez egy igazán finom és egyszerűen készíthető wok-étel, sok és változatos zöldséggel, és persze rizs körettel. Chili, fokhagyma, csirkemell, szója- és osztrigaszósz (oyster sauce – ha valaki boltban keresné), kevés (pálma)cukor, és én kaffir lime levél vagy citromfű hozzáadásával készült variációt is láttam már. A zöldségek szintén ízlés szerint válogathatók, azzal a feltétellel, hogy markáns ízű ne kerüljön közéjük, például sóska, ami teljesen elsavanyítaná. Én kaliforniai paprika (akármilyen színű), bébikukorica, répa, néha durvára vágott spenótlevél, zsenge hüvelyes borsó (itt snow peas, azaz „hóborsó”), és újhagyma hozzáadásával készítem. És mindig nagyon szeretem. Ja és a címadó olajosmagvat majdnem kifelejtettem; azt a legvégén kell belelökni.

Phat Thai. Azaz sült thai tészta. A thai nemzeti eledelek büszkesége, és az egyetlen tésztaféle amit megemlítek. A büszkeségre egyfelől erős alapjuk van, hiszen nagyon finom sült tésztákat csinálnak, másrészt viszont vannak, akik kínai eredetet sejtenek mind a készítési mód, mind pedig az étel mögött. A fő kellékek: rizstászta, fokhagyma, shrimp, szárított chili, tojás (nyersen), friss fokhagyma zöldje, durvára darabolt pirított mogyoró, szójacsíra, szója- és halszósz, tamarind szósz, pálmacukor, coriander és kaffir lime levél. Ez csak egyféle recept, amit mindenki szája íze szerint csiszolhat. Ezt az egészet "megwokozzák" és készen is van. Na persze nem ennyire egyszerű, de nem is bonyolult.

Satay. Megint. A thai-ok is egyféle nemzeti ételnek tartják,  amire feltétlenül büszkék is, bár nemzeti érzelmek ide vagy oda, a thai szakácskönyvemben indonéz eredetet tulajdonítanak neki. A hús része ugyanaz, azonban a szósz kissé "thai-iasodott", mégpedig kókusztej currykrém és tamarindszósz hozzáadása nyomán. A hús viszont disznó a recept szerint, amire Malajziába nyilván nem nagyon nyílik lehetőség.

Gondolom nem mindenki találkozott még tamarinddal (arabul: تمر هندي), ahogy én sem. Utána néztem a dolognak, a tamarind egy növény, aminek akáctermés-szerű érettlen, zöld "gyümölcse" oly savanyú, hogy elég ha az üveg mellé rakjuk egy röpke pillanatra, és máris kész a savanyúság. A thaiok is e célra használják, ételt savanyítani. Főzés esetén nem lesz keserű, mint a lime vagy a citrom. Viszont érett formájában édeskés, ezt csemegézik, mint egy normális gyümölcsöt. Cukorban tartósított, chilivel "ízesített" formájában igazi nyalángság. Hm, ők tudják. Az akáchoz való hasonlósága viszont egy cseppet sem meglepő, hiszen rokonok, mindketten a Fabaceae családból származnak.

Tamarind fa és isteni gyümölcse...

...és az ellenálhatatlan tamarind jam: cukormentes, természetes íz.

Ezeken kívül még számtalan jobbnál jobb recept és étel létezik, amiket napestig lehetne sorolni végeláthatatlanul. Ehelyett inkább ajánlok egy, kettő, három linket (az utolsónál regisztrálni kell, majd a bal oldali menüben a "Világ konyhái", utána a "Távol-Kelet", majd a cikk címére kattintani; nem könnyű megkaparintani az áhított tartalmat, de megéri), amiket én is végig ”lapozgattam” és talán plagizáltam is belőlük. De ez utóbbit nem ajánlom senkinek sem, főleg ha az illető házi-dolgozathoz gyűjt anyagot, és a hitelesség is számít.

Még egy nagyon fontos adalék a thai gasztronómia világhódító hírnevének megértéséhez: a thai emberek személyisége. Szerintem a legbarátságosabb, legszimpatikusabb népek közel s távol a Távol-Keleten. És nem hiszem, hogy csak a turizmus nevelte őket ilyenné.

De aki nem jut el a Távol-Keletre és szeretne ilyen ételeket enni, annak sem kell csüggednie. Itt a megoldás:

vissza a Kedvcsinálóhoz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.